Az Utódlás már a 2018-as első évad után kivívta az amerikai közönség és a filmes szakma tiszteletét, A nemrég véget ért negyedik évadra egyértelműen az HBO első számú húzósorozata lett – jelenleg az 5. legnézettebb sorozat a csatorna all-time listáján.
Logan Roy (Brian Cox) skót bevándorlóból lett amerikai médiamogul, akinek a cégbirodalma milliárdokat ér és százmilliók mindennapi életét határozza meg. Hírcsatornái közvetlenül befolyásolják az emberek gondolkodását, választásokat döntenek el, de van óriás filmstúdiója és vidámpark-hálózata is. Ő az a befolyásos háttérember, aki olyan magától értetődően sétál be az Egyesült Államok elnökéhez, mintha csak a sarki kisboltba ruccant volna le. Ellenfelei, munkatársai és családtagjai egyaránt félik, minden megszólalásának olyan súlya van, mintha egy isteni hang szólna le dörgedelmesen.
Ám a nyolcvanadik évét taposó Logan egészsége sokat romlott. Éppen, hogy túlélt egy agyvérzést, így egyértelmű, hamarosan át kell adnia a stafétát és az ezzel járó szinte korlátlan hatalmat. Van is jelentkező a posztra bőségesen: három gyermeke (valójában négy, mind magát érzi a jogos örökösnek és nem restellik egymást bármikor hátba szúrni, hogy közelebb kerüljenek az áhított célhoz.
Mindhármuknak megvannak a saját neurózisai: Kendall, mint a ,,legidősebb fiú” egész életében arra készült, hogy átveszi a vállalat irányítását, mi több erre ígéretet is kapott, ám apja ennek ellenére mégsem hajlandó átengedni neki a székét. Kényszeresen próbál újra és újra szembeszállni Logannel, ám ezek a próbálkozások leginkább egy kamaszfiú lázadozásaiként értékelhetőek.
Családapaként és férjként inkompetens, vezetőként gyengekezű, ráadásul drogfüggősége is folyamatosan visszatérő problémát jelent számára. Az apja árnyékából kibújni igyekvő férfi lelkét súlyos titkok és hazugságok is terhelik, ingatag jelleme és zaklatott elméje egyre sötétebb mélységekbe húzzák le. Olyan mintha Hamlet és Macbeth bekokózott hibridje kelne életre, ahogyan kifejezéstelen arccal, dübörgő hip-hop zenét hallgatva menetel az elkerülhetetlen végzete felé.
Shiv talpraesett és kivételesen okos nő, de nő, amely nem kis hátrányt jelent ebben a világban, mégha szakmai kvalitásai alapján alkalmas is lenne a vállalat vezetésére. Eleinte tudatosan és nyíltan apja politikai ellenfeleinek dolgozik, dacos és öntörvényű, folyamatosan kritizálja a cég piszkos ügyeit és azt, hogy bármilyen értékrend nélkül működtetik. Ám amikor Logan kinyújtja felé az atyai jobbot és hirtelen ő lesz az új kedvence, az elvek nyomban elszállnak. Shiv tragédiája, hogy képtelen jobbá válni, mint a családja. Bizalmatlansága és az abból fakadó kegyetlenség, ahogyan újdonsült férjével bánik (Matthew MacFayden történelmi alakítást nyújt Tom Wambsgans szerepében) egyértelművé teszi, hogy ő sem tenné jobb hellyé a világot.
Kettejük dinamikája igazi ékköve az amúgy is precíz és alaposan átgondolt dramaturgiának. A kezdetekben minden megaláztatást és kegyetlenséget eltűrő Tom idővel elsajátítja felesége viselkedését, és hasonlóan aljas módon kezd el visszavágni. Olyan házasságba kapunk betekintést, amely már az első pillanatban szörnyű és amelynek minden fájdalma és torzulása egyre csak gyülemlik, mígnem egy olyan elementáris hatású jelenetben kulminálódik, amelyhez foghatót a szerencsésebb filmnézők is csak néhányszor láthatnak életükben.
Roman a leglátványosabban megnyomorított fiú. Különc viselkedése, frusztrált és ideges gesztikulációja, fojtott hangja mind súlyos traumákról árulkodik. Az egészséges kapcsolatok elől perverz játékokba menekül, szorongásait trágár és öntelt pózokkal próbálja elfedni. Culkin sajátos figurája tökéletesen illeszkedik Roman eszement karakteréhez. Félelmetes, ugyanakkor végtelenül szórakoztató szereplő, aki az évadok során egyre fajsúlyosabb vetélytárssá növi ki magát. Míg a kezdetekben ő a lúzer fiú, aki kedvességből megvesz az öregének egy focicsapatot (pechjére nem azt, amelyiknek az apja szurkol) és minden rábízott feladattal kudarcot vall (például a pórul járt rakéta), a negyedik évadban már taktikus, veszélyes és elszánt figura, aki szemrebbenés nélkül áll be neofasiszta politikusok mögé is, csakhogy nyeregbe kerüljön.
És ott van még a negyedik testvér, a kakukktojás Connor (Alan Ruck). Ő valójában az elsőszülött a családban, de más anyától. Ráadásul az a fajta, akit soha senki nem vesz komolyan, olykor a saját családja is megfeledkezik a létezéséről. Teljességgel hiányzik belőle minden ravaszság és kompetencia, amolyan boldog – amennyire ebben a világban lehetséges – tudatlanságban tengődik, és próbál komoly embernek tűnni. Egyetlen társa a luxusescortból barátnővé felbérelt/előléptetett Willa (Justine Lupe messze nem kap kellő figyelmet az alakításáért), aki nem is csinál titkot abból, hogy a vagyona miatt van vele. Connor és Willa intimnek szánt pillanatai felváltva okoznak nevetőgörcsöt és az ember bőrét szinte felkarcoló kellemetlen fészkelődést.
Az Utódlás képi világa egyrészt olyan, mintha egy beépített oknyomozó újságíró próbálna elkapni fontos pillanatokat egy cég és egy dinasztia belső működéséből, míg máskor festményszerű és nagyszabású tablók tárulnak elénk.
Az Utódlás komplex, ezerféle módon szőtt és rétegzett történet, kivételes formai érzékkel megalkotva, de valójában pontosan annak a legelemibb emberi érzésnek az elveszítéséről szól, mint az ókor óta minden tragédia. A remény az, amit a történet hőseivel együtt mi is folyamatosan táplálunk magunkban. Bízunk abban, hogy képesek a változásra, képesek túllépni a hibáikon, hogy feloldozást nyerhetnek. A legerősebb drámák hőseiért még akkor is képesek vagyunk izgulni, ha tudjuk, mi következik. Amikor eljön a bukás pillanata, az felemel minket. Megrázkódtat és a lelkünkbe hatol.
Ha felkeltettük az érdeklődését, olvasson tovább: https://magyar.film.hu/filmhu/magazin/azt-hiszik-lehet-penzert-emberi-nagysagot-venni-ezert-kihagyhatatlan-az-utodlas.html
