Több okból is erősen foglalkoztat mostanság ez a kérdés. Korábban nem kellett ilyesmin pörögnöm, mivel osztalékfókuszú befektetőként leginkább azt néztem, hogy a kiszámíthatóan beérkező osztalékaim bőven fedezzék a megélhetési költségeimet. Az USA-magyar adóegyezmény megszűnése sajnos (átmenetileg?) elég drágává tette az általam preferált befektetési megközelítést, így indokoltnak tűnt a témát több nézőpontból megvizsgálni. Emellett augusztus végén váratlanul meghalt édesapám, és a hagyatéka által az eddig is elégnek tartott vagyonom jelentősen tovább nőhet. Nem menekülhettem tovább a kérdés elől: mennyi az elég, ha nem elsősorban osztalékból él egy befektető?
A hagyományos válasz
Willam Bengen klasszikus írásából kiindulva, egy 50%-ban USA részvényeket, 50%-ban USA államkötvényeket tartalmazó portfólió esetén, éves szinten a portfólió összértékének 4%-át lehet úgy felélni, hogy a 30 éves modellezett időtávon nagy valószínűséggel ne fussunk ki a pénzből. Világszerte pénzügyi tanácsadók tömege hirdeti ezt a 4%-os szabályt, amit mindig is nehezemre esett elfogadni, mert egyszerűen nem az én élethelyzetemre szabták.
Egyrészt sose tartanám a vagyonom felét kötvényben (ennél jóval részvénytúlsúlyosabb portfólióban gondolkodom), másrészt 42 évesen merem remélni, hogy esetemben a 30 éves időtávnál indokolt hosszabban előre tekinteni. Ez a két tényező épp ellentétes hatást gyakorol a „safe withdrawal rate” néven elhíresült „biztonsággal felélhető” százalékos értékre. A részvények felülsúlyozása pozitív, az időtáv kitolása pedig negatív irányú korrekciót indokol. A későbbiekben meglátjuk, mennyire oltja ki egymást a két hatás, illetve hogyan kezelem ezt a gyakorlatban.
A 4%-os szabály értelmében, a gyakorlatban azzal szokás számolni, hogy ha valaki nettó likvid vagyona meghaladja az éves megélhetési költsége 25-szörösét, akkor az illető elérte a pénzügyi szabadságot. A széles körben hivatkozott William Bernstein egyenesen odáig megy a könyveiben, hogy amint sikerül elérni ezt a bűvös vagyonszintet, indokolt minden zsetont levenni az asztalról, és semmit nem kockáztatva, kötvényekbe áthelyezni a teljes vagyont. Mi sem állhatna tőlem távolabb, de ezzel aligha okozok meglepetést, ha nem ez az első írás, amit olvasol tőlem.
Túl konzervatív a 4%?
Bengen eredeti kutatása mindössze két eszközosztályból összerakott portfóliót vett alapul: a legnagyobb amerikai cégek részvényeit (large cap) és a középtávú amerikai államkötvényeket használta komponensekként.
Érdemes megnézni az alábbi videónak (legalább) azt a részletét, amiben arról beszél, hogy 2020-ban, több eszközkategóriával, azaz szélesebb körű diverzifikációval már magasabb „safe withdrawal rate” jött ki.
Véleményem szerint racionálisan levonható konklúzió, hogy a befektetett vagyon éves szinten „biztonsággal felélhető” százalékos arányának plafonja 5% körül lehet, miközben a 3%-nál alacsonyabb értékek a historikus adatokra alapuló kutatások szerint nehezen indokolhatók. Az igazság valahol 3% és 5% között van. (Hozzám a sáv konzervatívabb széle áll közelebb, ahogy később látni fogod.)
Miért ne legyen 8%?
A pénzügyi blogoszféra állóvizébe finoman szólva is bedobta a kavicsot Dave Ramsey, amikor néhány hete a vállalhatóság határát súroló stílusban osztotta meg véleményét, miszerint egy 8%-os „safe withdrawal rate”-nek is működnie kellene. (Itt találod a szórakoztató videó részletet.)
Nem kis különbség, hogy Ramsey szerint egy egymillió dolláros portfólióval évi 80 ezer dollárt is simán elkölthetsz, míg a hagyományos nézet szerint ez a szám inkább a 40 ezerhez áll közelebb. Kinek van igaza?
Azért szeretem Nick Maggiulli írásait, mert adatvezérelt megközelítésben vizsgálja meg az ehhez hasonló kérdéseket. Nem tett másként ezúttal sem, itt olvashatod az okfejtését. Az alábbi pontok röviden összefoglalják, miért nem alapoznám Ramsey matekjára a nyugdíjas évtizedeim biztonságát.
- 12%-os előretekintő (nominál) hozam feltételezése finoman szólva se konzervatív. Az erre alapozott számítás az én szememben nem stratégia, sokkal inkább reménykedés (vagy Ramsey esetében „üzletszerű reménykeltés”).
- Szintén irreális feltételezésnek tartom az átlagember szempontjából a 100%-os részvényallokációt. (Ebben a korábbi bejegyzésben érveltem amellett, hogy idővel még én is elgondolkodom némi kötvénykitettségen, pedig 20 éves korom óta meglehetősen közeli barátságban vagyok a részvénypiaccal.)
- A Ramsey által „modellezésre” használt befektetési alap historikus piacverését alapul venni és a jövőbe végtelenül extrapolálni felelőtlenség a szememben. Mindezt alacsony hozamszórás feltételezése mellett tenni egyenesen őrültség. Ramsey gyakorlatilag azzal számol, hogy évente svájci óra pontossággal „nyomtatja” a 12%-os hozamokat a kockázatos portfóliója. (Maggiulli szépen levezeti, mi ezzel a probléma.)
Összességében Dave Ramsey „receptje” azon esetekben működik, amikor a nyugdíjas időszak első 10 évében nem fut bele váratlanul rossz részvénypiaci teljesítménybe a befektető. Az évről évre termelődő hozamok sorrendje egész egyszerűen nem mindegy! (Ezt hívjuk „sequence of returns risk”-nek, és itt olvashatsz róla egy jó összefoglalót.)
Az én megoldásom
Alapvetés az esetemben, hogy 30 évnél hosszabb „nyugdíjas” időszakkal tervezek, ezért (is) indokoltnak tartom évente frissíteni a modellemet és szükség esetén módosításokat eszközölni. Ezzel együtt véletlenül se bonyolítom agyon a „dinamikus vagyonfelélési stratégiámat” (ahogy látni fogod), viszont ha erre van igény, a Morningstar egy friss anyaga kínál hozzá bőven ötleteket.
Számomra a totálisan biztos pénzügyi szabadság azt jelenti, hogy 30 évnyi megélhetési költségnek megfelelő tőkém van befektetve, (erősen) részvénytúlsúlyos portfólióba. Ezzel olyan szinten túlbiztosítom magam, hogy nagyon simán ki kell jönnie a mateknak 30 évnél évtizedekkel hosszabb „nyugdíjas” időtávon is.
A gyakorlatban azt csinálom, hogy a likvid nettó vagyonom értékét elosztom harminccal, majd az így kapott, évente biztonsággal elkölthető összegből kiszámolom a havi büdzsé felső határát.
