Mit mesél egy végrendelet a nőkről, akár azokról, akik írták, akár azokról, akik örököltek? És mit jelent idegenként, nőként otthonra lelni egy másik ország kultúrájában, nyelvében, vallásában? A II. Nőtörténeti Műhelykonferencia két előadása ezekre a kérdésekre keresett választ, miközben arra is rávilágított: a történelem csendes zugaiban is ott vannak a nők. Néha egy testamentumban, máskor egy parókia udvarán.
Egy erős – és mint utóbb kiderült, igaz – idézettel kezdte előadását dr. Lupescu Makó Mária, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem egyetemi docense: „A középkori nők leginkább akkor láthatók, amikor halottak.” Úgy véli, hogy a középkori nők a mindennapokban szinte láthatatlanok voltak, alakjuk leginkább a végrendeleteken keresztül bontakozik ki. Ezek a dokumentumok nemcsak arról árulkodnak, hogyan látták magukat a nők, hanem arról is, milyen képet alkotott róluk a társadalom.
Lupescu Makó Mária rámutatott, Szende Katalin hasonló gondolatot fogalmazott meg visszafogottabban, amikor azt írta, hogy „a nőket sokáig a kamarák és a konyhák falai mögé rejtették a történészek kíváncsi tekintete elől”.
Sokáig jellemző volt, hogy a Kelet-Közép-Európában – így Magyarországon és Romániában is – végzett történeti kutatások főként híres, főnemesi származású nőkkel foglalkoztak, míg a városok és falvak asszonyai jórészt láthatatlanok maradtak a történetírás számára.
Az utóbbi időben azonban érzékelhető némi elmozdulás. Ennek egyik oka az, hogy a történészek sokáig nem rendelkeztek elégséges forrással a nők életének feltérképezéséhez. A legértékesebb ilyen források közé a végrendeletek tartoznak, ezekből viszonylag nagy számban maradtak fenn olyan városokból, mint Szeben, Brassó vagy Kolozsvár.
Lupescu Makó Mária kiemelte, hogy fontos megkülönböztetni, amikor a végrendeletek a nők javára készültek, és amikor maguk a nők írták azokat. A 16. század második felétől már találhatók olyan végrendeletek, amelyeket nők fogalmaztak meg, és ezek különösen értékes források, mert megmutatják, hogyan gondolkodtak önmagukról, vagyonukról, valamint családi és társadalmi szerepükről.
Mit árulnak el a testamentumok?
A végrendeletek elemzése betekintést nyújt a városi, gazdasági és társadalmi élet szinte minden aspektusába. Mivel a modern történetírás gyakran bontja külön a magánéletet, a hivatali szférát és a közösségi életet, az előadás is e három kategória mentén vizsgálja a nők tevékenységeit.
Lupescu Makó Mária kiemelte: a végrendeletek épp azért alkalmasak erre a megközelítésre, mert tudatosan úgy fogalmazták meg őket, hogy összefoglalják mindazt, amit a végrendelkezők életük során elértek, vagy amit fontosnak tartottak hátrahagyni. Emellett a városi jogrendszer jóval szélesebb körű öröklési jogokat biztosított a nőknek – akár ingóságokról, akár ingatlanokról volt szó –, mint amit paraszti vagy nemesi társaik élvezhettek.
A magánélet területén leginkább demográfiai és családi viszonyokról lehet információkat nyerni. A végrendeletek nem céljuk szerint mutatták be a háztartásokat, de a jogi szabályozás miatt a végrendelkező családi állapotát és gyermekeinek létezését feltüntették.
Érdekes megfigyelés, hogy a családtagok említése gyakran önkényesnek tűnik – ez pedig árulkodó arról is, hogyan gondolkodtak a városi lakosok saját családjukról. A családon belüli kapcsolatok összetettsége miatt a végrendeletek igazi kincsesbányát jelentenek. Aki egyszer házasodott, sokszor egyszerűen mindenét házastársára és gyermekeire hagyta. Azonban több házasságból, esetleg mostohagyermekekkel bővült családok esetén már részletes vagyonmegosztásra volt szükség.
Lupescu Makó Mária kiemelte, hogy a végrendelkező nők leggyakrabban ingatlanba, főleg szőlőbirtokokba fektették a vagyonukat, nem pedig pénzt vagy értéktárgyakat halmoztak fel.
A szőlő volt az egyik legértékesebb és legkeresettebb vagyontárgy, amelynek tulajdonlása kevés jogi korlátozáshoz kötődött. Ez azért is volt fontos, mert a szőlő megművelése nagy élőmunkaerőt igényelt, így, ha a nők tulajdonába került, gyakran saját kezükben is tartották a működtetését. Ez a lehetőség különösen fontos volt az özvegyeknek, mert így biztosítani tudták megélhetésüket sajátkezűleg.
Nem csak az örökség és a vagyonátadás révén járultak hozzá a nők a család fenntartásához. Sok esetben aktív kereső tevékenységet is folytattak. A női munkavállalás egyik formája szorosan összefüggött az ingatlantulajdonnal, például ha valaki örökölt egy sütőházat vagy halas tavat, az nem csupán jövedelmet biztosított, hanem munkát is.
Nem meglepő, hogy a női mesterségek egy része szorosan kapcsolódott a háztartáshoz – például a kenyérsütés, a szövés vagy a kocsmatartás –, és gyakran a család szolgái is segítették az asszonyokat ezekben a tevékenységekben. A szolgálók hűségéről sok esetben a végrendeletek is tanúskodnak, hiszen az úrnőjük említést tett róluk, vagy éppen tartozásaikat is vállalta helyettük. Ha egy nő férje halála után nem tudta tovább vinni annak mesterségét, gyakran kénytelen volt eladni a műhely szerszámait is, különösen, ha ezek nem voltak külön megjelölve a végrendeletben.
A 16. században mondhatni egyre több nő vett részt a kereskedelemben is, elsősorban olyan özvegyek, akik férjük mellett sajátították el a kereskedés alapjait, majd önállóan folytatták azt. Kiemelkedő példa erre Apollonia Hirscher esete, aki férje, Lucas Hirscher kereskedelmi vállalkozását nemcsak továbbvitte, hanem fel is virágoztatta.
Lupescu Makó Mária hangsúlyozta, hogy a nők közösségi szerepvállalása is fontos része volt a városi társadalom működésének. A végrendeletek tanúsága szerint az előkelő asszonyok egy része adományaival a város javát is szolgálni kívánta: pénzt vagy más javakat hagytak például templomokra, ispotályokra, leprás házakra vagy céhes közösségekre. Ezek az adományok gyakran a közösség iránti lojalitás és a polgári öntudat jeleiként is értelmezhetők.
A férjhez menéssel a nők automatikusan kapcsolatba kerültek a férjükhöz kötődő céhekkel és vallási társulatokkal. Bár ezekbe teljes jogú tagként nem léphettek be, egyfajta másodlagos tagság mégis lelki és társadalmi biztonságot nyújtott számukra. Részt vehettek a céhes eseményeken, például a lakomákon, körmeneteken, és így beágyazódtak a városi közéletbe is.
A végrendeletek arról is árulkodnak, hogy a tehetősebb városi nők figyelmet fordítottak a szegényekre is – gyakran szerepeltek testamentumaikban nehéz sorsú nők és szolgálók, akik adományokat kaptak, például azért, hogy imákat mondjanak az elhunyt lelki üdvéért.
Ennek a kutatásnak nemcsak az volt a célja, hogy adatokat gyűjtsön a végrendeletekből, hanem hogy feltárja azokat a társadalmi mintázatokat, amelyek a női szerepeket meghatározták – zárta előadását a történész. A női tulajdon és öröklés szabályai jelentős hatással voltak a családszerkezetre, a gazdaságra és a társadalom egészére. Bár az önálló női munka sokszor kevesebb megbecsülést kapott, mint a férfiakkal együtt végzett tevékenység, a nők munkája mégis nélkülözhetetlen volt a városi élet szövetében.
Az erdélyi nők helyzete mellett a külföldről érkezőkét is megismerhettük
A városi élet láthatatlan, mégis nélkülözhetetlen női munkájától nem is olyan távoli az a világ, ahová Imre Katalin, a Protestáns Teológiai Intézet hallgatójának kutatása vezetett: az erdélyi református parókiákhoz. A női sorsok történeti megközelítése itt is kulcsszerepet kapott, csak épp egy másik, ritkább nézőpontból: mi történik akkor, ha egy nő nem belülről, hanem kívülről, külföldről érkezik ebbe a közegbe? Milyen kihívásokat, lehetőségeket és konfliktusokat hozott magával a határokon átnyúló házasság a 17. századtól kezdődően?
A 17. századtól egészen napjainkig követhető az a ritka, ám annál érdekesebb jelenség, amikor külföldi asszonyok kerültek be az erdélyi református parókiák világába. Imre Katalin 13 ilyen házasság történetét vizsgálta meg, amelyek során a férfi külföldön ismerkedett meg későbbi feleségével, és hazahozta őt Erdélybe.
A peregrináció intézménye a korabeli művelt világ fontos oktatási formája volt: a református diákok 2-3 éves külföldi tanulmányútra indultak, több egyetemet is meglátogattak, de viszonylag kevesen szereztek tényleges fokozatot. Még ritkábban kötöttek házasságot idegen nőkkel – hiszen az ilyen kapcsolatokat a kortársak gyakran gyanakvással fogadták, és a peregrinusokat sok helyen „jött-ment prédikátorokként” kezelték. Ennek ellenére, ahogy Imre Katalin is megjegyzi: „A peregrináció során sokszor nemcsak könyveket hoztak haza, hanem feleségeket is.”
A kutatás alapját különféle források képezték: egodokumentumok (például Szenci Molnár Albert naplója), családi genealógiák, hivatalos iratok, anyakönyvek, valamint zsinati jegyzőkönyvek. Ezekből állt össze az a mozaik, amely megmutatja, kik voltak ezek a nők, milyen társadalmi háttérből érkeztek, és hogyan illeszkedtek be az erdélyi közegbe, már ha sikerült nekik a beilleszkedés.
A legtöbb külföldi asszony középrétegbeli családból származott, ritkán voltak vagyonosabbak. Nem mindig ment zökkenőmentesen az integráció: a falusi közösségek például gyakran elutasítóbbak voltak, míg a városi gyülekezetek könnyebben befogadták őket.
Szerelmek és kényszerhelyzetek
Az egyik legismertebb ilyen házasság Szenci Molnár Alberté volt, aki a német származású Kunigunda Ferinariát vette feleségül.
Lássuk az ő történetüket!
